Általános iskolában kezdődött, már azzal, hogy elkezdett nőni a cicim, teljesen kikeszultem miatta. Elkezdtem fiúsan öltözködni, alsónadrágot hordtam és fiú ruhákat. Gyűlöltem a testem minden centiméterét. Mindennapom önsanyargatással kezdődött és zárult. Mindig elkönyveltem magamban, hogy gusztustalanul nézek ki. Amikor a tükör elé álltam ruha nélkül, zokogtam és legszívessebben levágtam volna azokat a testrészeimet amiket gyűlölök. Igazából nem maradt volna sok belőlem, sajnos.. Arra emlékszem, hogy elsőkörben a problémák a cicieimmel volt, mai agyammal is tudom azt amit akkor, hogyha egy csettintésre fiúvá tudtak volna változtatni bele megyek azonnal. Ez olyan 5.-es koromtól kezdődött, majd 7.-8.- ban társult hozzá az is, hogy elkezdtem nem enni, sokat fogytam, egész hamar jó vékony lettem. Ez fel is tűnt a tanároknak, majd az egyik oda jött hozzám es megkérdezte kérek-e enni, és azt is, hoy mitől lettem ilyen vékony, esetleg nincs otthon mit ennem ?! Anyagilag tudták, hogy sosem voltunk gondban, ugyhogy ez ilyen felesleges kerdés volt, csak jobban bele szeretett volna látni a helyzetbe. Kíváncsi volt. Másnap lehívtak az iskola pszichológushoz es elkezdett velem foglalkozni ezzel kapcsolatban. De nem volt bajom, nem értettem mire megy ki ez az egész.. Szóval nem is kezeltem probélmaként. Aztán szépes lassan megszűntettem az oda való járkálást. A napjaim mindig egyre rosszabbak voltak , magam miatt, magammal szemben.
Majd otthon sokszor jártam wc-re evés kozben, akkor anyám fel is kérdezett mindig, hogy hànyni járok-e?! Nem hánytam. Nem mertem. Csak kiköptem a kaját. Utána már nem nagyon mertem elmenni wc-re nehogy kohogjek egyet, es azt hinné hánytam, kitudja mit csinált volna velem akkor. Sokszor tettem vissza az ételt a fazékba a tányéromból, vagy dobtam a kukába ( másokra való tekintettel ez volt a legrosszabb amit tehettem), vagy más tányérjába pakoltam át. Gyűlöltem enni, ha ettem utána gyűlöltem magamat is. De semmi sem volt tudatos, szóval ezeket olyan gyerekes cselekedeteknek tudtam be, hogy nem vagyok éhes és pont. Így tudok csak nem enni, ha ezeket csinalom, másként a kaja fölött kellett volna ülnöm míg el nem fogy.
Majd jött a középiskola.. Abban az időben akkor ettem először mikor haza értem, és csak azért mert muszaj volt. Folyamatos stílus váltásban voltam, azt hittem csak meg kell keressem azt aki vagyok, es ha az megvan akkor nem lesz gond, és boldog leszek. De ezekről sosem tudott senki. Bár miért is kellett volna ?!
Majd elmúltam 18 éves, és olyan dolgokat csináltam amitől úgy tondoltam hamar lefogyok, és jól leszek, nem tiszteltem a testemet sem. Úgy gondoltam majd alszok delutan 1-2 ig és úgy mégcsak véletlen sem leszek éhes. Ha meg ettem akkor nagyon keveset amire azt kaptam: össze van szűkülve a gyomrod, kezdj el sokszor keveset enni, és majd kitágul. Na ja, örültem az összeszükülés szónak, dehogy eszek keveset, sőt semennyit. A napjaim folyamatos gyűlölettel voltak megtöltve, menekültem magam elől, elkezdtem fonatni a hajam, feltöltettem a szám és szoliztam mindennap, elmentem tetováltatni, és jött egy teljes stílus váltás.
Majd terhes lettem végre, akkor megnyugodtam- lenyugodtam. Mindenkit kiengedtem az életemből és csak magamra es a babámra koncentráltam. Nem volt bajom magammal, életem legjobb és elfogadóbb periodusát életem magamban. 64 kg voltam mikor terhes lettem, utáltam mindenem 64 kg val. Majd 6 hónapos terhesen lettem 58 kg, akkor sem ettem sokat , viszont több gyümölcsöt,m. Abból sem birtam sokat enni amit kívàntam. Majd Arian 1 napos korában merlegre állitottak es 51 kg voltam. Szörnyen üresnek éreztem magam, undorodtam attól az érzéstől amit éreztem. Rá 3 napra már szoli/ hajfonás / műszempilla, hogy jobban legyek, valamennyire sikerült is. Utána úgy voltam magammal, hogy a következő babáig nem foglalkozom semmivel, a szoptatás időszakban napi 3- 4 tábla milka csokit ettem, hátha hízom egy kicsit. 75 D -s cicimből lett 75A, nem sikerult hiznom semmit. Majd rá 4 hónapra terhes lettem és hagytam hagy menjen minden úgy ahogyan szeretne. Ében megszületése után vissza áll a régi kerék vágás, gyűlöltem magam . 51 kg voltam egy darabig, majd felhíztam 58-60 kg ra. Sűrgősen fogynom kellett, 2-3 hét alatt újra 51 kg lettem úgy , hogy nem ettem kb semmit. Ismerős- ismerősei állított meg az utcán azzal, hogy jó szarul nezel ki, baj van?! De én még az 51 et is sokallottam.
22 éves voltam, 51 kg nál lejjebb nem tudtam menni. Ez így van a mai napig, 51 kg vagyok , nem szeretem a testem, nem mutogatom, nem járok strandra, soha nem vennek fel furdoruhat. Sokszor van olyan, hogy magával ragad ez az érzés es a napjaimra rátelepszik es akkor nem megyek sehova, a tükör fele sem nézek. Hiába mondja bárki is, hogy gyönyörű vagyok, vagy tökéletes a számára, megcsak kezelni sem tudom a helyzetet, és csak annyit tudok mondani, hogy köszönöm.
Szeretnék 46-47 kg lenni, nem tudom mikor fog ez összejonni, nem tudom mit kellene tennem, mert csak ez a szám lebeg a szemem elött. Sokszor gondolkodom a bulémia egyik jelentős reszén, hogy megkellene tennem, de képtelen vagyok hányni, es a legrosszabb, hogy tudom ha egyszer megteszem vége az egésznek. És bele megyek egy olyanba amiből nem tudnék kiszállni. És , amugysem engedhetemeg magamnak, mert felelősséggel tartozom a gyermekeimért. Tudom, hogy ez egészségtelen és nem normalis. De sajnos nem érzem azt, hogy tennem kellene bármit is, mert reálisnak érzem azt a 46 kg s célt.
Nem tudnám besorolni valamilyen gyűjtőnév alá ezt az egészet mert ez nem Anorexia nem is Bulimia, valahova a kettő koze sorolnám. Főleg, hogy csak a bátortalanságom tart vissza az utóbbitól. Sajnos még egyszer sem volt olyan, hogy azt éreztem volna szép vagyok. Nem csak testfelépítésileg, hanem arcilag vagy úgy nem tudom.. egy kis részemre sem.
Nem vagyok ettől szomorú, attól vagyok az mert így nézek ki. Nem várok biztatást mert az sosem segített, a szép szavakat meghallom, de nem tudatosulnak, lényegtelen. Zavarba hoz, mert nem tudom kezelni. Szeretném szeretni magam, saját magam miatt. Szeretnék boldog lenni a testemben, elfogadni azt aki vagyok, amilyen lettem. Nagyon sok energiám veszi el ez a magammal való harc. Rengeteget.. De egy dolgot biztos kitudok jelenteni magammal kapcsolatban, egy olyan dolgot ami szép és ami jó, ez a lelkem. 100%- ig biztos vagyok abban amilyen vagyok, és azt biztosan kitudom jelenteni, hogy jó ember vagyok. És csak reménykedni tudok abban, hogy egyszer legalább megtanulom elfogadni magam, így ilyennek amilyen vagyok.
